73. Történetírós kihívás - 7. feladat

Sziasztok!
A múltkor találtam Moro-nál egy érdekes kihívást, ami nagyon tetszett. A kihívás neve: Írjunk közösen 43 rövid történetet! Remélem, nem gond, hogyha magát a kihívást én nem posztolom még egyszer(de azért linkeltem Moro bejegyzését), helyette viszont hozom az első teljesítésem. :)

Igaz, nem az elsőnél kezdem, és nem fogok minden nap ilyet alkotni, de lassacskán igyekszem majd teljesíteni minden feladatot. :)

7. feladat(7. nap): Válassz egy háztartási tárgyat, és írj le egy dialógust, ami közted és a tárgy között zajlik!

Amikor olvastam ezt a feladatot, rögtön tudtam, melyik tárggyal fogok eldiskurálni. ^_^ Jöjjön hát a képzeletbeli beszélgetés:

- Szedj le! Szedj le! - kiabál nekem a szekrény tetejéről.
- Jójó, nyugi, mindjárt lent leszel! - mondom válaszul, miközben apró termetem miatt csak nyújtózkodva érem el. - Nna, megvagy! Éés már le is értél!
- Nem szeretek odafent lenni! - panaszkodik, miközben én leteszem a gáztűzhely lehajtott tetejére és bedugom a konnektorba.
- Tudom, de ugyan hova máshová rakhatnánk, amikor nem használunk?
- Maradhatnék itt...Kényelmes és tágas.
Erre a kijelentésre elmosolyodok, és kiveszek két karéj kenyeret a kenyértartóból.
- Nem lehet. Hol fogunk akkor főzni? - kérdezem a nyilvánvalót. Közben félbevárom a kenyereket.
- Óóó~! - duzzog.
- Oké, most berakom a kenyereket, de légy szíves, most ne égesd meg őket!
- Nem ígérek semmit! - kajánkodik. Komolyan, ha lenne szája, most gonoszan vigyorogna.
Előveszek egy tálcát, kiszaladok a hűtőhöz a margarinért, és kiveszem a konyhaszekrényből a gulyáskrémet. A fokhagymát is elkezdem megpucolni, ám ekkor eszembe jut, hogy már a múltkor is kokszosra sütötte a kenyerem. De már érzem is az égett szagot.
- Jajj, ne már! - kiáltok, és megnyomom az oldalán lévő Reset gombot, amitől kidobja az égett kenyereket. - Undok dög!
- Hihihi! Úgy kell neked! Miért nem figyeltél oda jobban! - gúnyolódik Piri és még nyelvet is öltene, ha volna neki olyan.
- Muszáj ilyen szemétnek lenned?
- Muszáj mindig a szekrény tetején csücsülnöm a gyógyszeres doboz és a konyhai robotgép közé szorulva?
- IGEN! Nem tudunk máshová tenni, túl kicsi a konyha!
Idegesen beledobom a másik két szelet kenyeret. Gyorsan megkapargatom kicsit az égett pirítósokat, majd lecsekkolom az épp sülő szeleteket.
- Még nem jó. Visszarakom, de nehogy megint elégesd!
- Nem garantálom a sikert - durcáskodik. Mintha az én hibám lenne, hogy hol kötött ki. Megkenem a kenyereket, majd megint Piri felé fordulok.
- Lássuk!
- Nesze, itt a vacak kenyered! - löki ki magából a szeleteket.
- Hé, a széle ezeknek is égett!
- És? A többi része jó!
- Hát igen. Kössz... Most pedig mész vissza a helyedre - mondom, miközben kihúzom a konnektorból és megfogom.
- Ne, ne! Ne tegyél vissza!
- Késő, már fent is vagy! - nyújtom ki a nyelvem az irányába.
- Ez nem fair! - hisztizik a szekrény tetejéről.
- Az sem, amit a kenyereimmel csinálsz.
- Nem én tehetek róla, hogy meghibásodtam - nyafog. Már-már meg is sajnálom.
- A meghibásodás előtt is égetted oda a kenyereimet - jegyzem meg, emlékeztetve arra, hogy nem új keletű ez a szeszélye.
- Szó mi szó, ez igaz - vallja be kelletlenül.
- Így van. Sajnálom, de ottmaradsz - mutatok rá az ujjammal, majd felkapom a tálcát, és bemegyek a nappaliba, hogy elfogyasszam a reggelimet...A pirítósokra nézve felsóhajtok. - Hát, most sem lesz hasmenésem, az már tuti...


Remélem, tetszett, én élveztem megírni. ^_^

Puszi:

Tessa